Daniel Holden 19 évet töltött halálsoron – nemi erőszak és gyilkosság vádjával ítélték el -, várva élete utolsó napját, egészen addig, amíg egy új bizonyíték felszínre nem kerül, és szabadlábra helyezik. Hogyan lehet mindezek után visszatérni a szülővárosunkba, ahol – ha még nem lenne elég problémánk – mindenki elítélően néz ránk? Az egész életünk meg van bélyegezve, nem csak magunknak okozunk szenvedést, hanem a családunknak is, akikre olykor-olykor ferde szemmel nézünk, hiszen képtelenek vagyunk összekötni a szálakat. Egyszerre ekkora mennyiségű és tömegű vizuális, valamint audiális hatás szimpla sokklöketként terít le minket a lábunkról. Aztán ott van a másik véglet. Az egyetlen – talán – tömegtájékoztatási eszköznek nevezhető tárgyunk az a könyv volt, ebből ismertük meg a körülöttünk sürgő-forgó természetet. Látunk. De nem ám úgy, ahogy egy hétköznapi ember. Nem, dehogy. Felfedezzük azokat az apró részleteket, amelyeket más már magától értetődőnek vesz.